...amelyek véglegesen átformálják az ember életét. Az egyik ilyen pillanat volt, pontosan öt évvel ezelőtt ma, amikor édesapám összeesett előttem a folyosón, és elhagyta ezt a világot.
Ami furcsának tűnik ilyen pillanatokban, az az, hogy kétféle természettel rendelkeznek: egy pillanat alatt MINDEN véglegesen megváltozik, mégis a körülöttünk lévő világ folytatja ritmusát, mintha érintetlen lenne. A nap lenyugszik, majd újra felkel, a mindennapi rutinok folytatódnak - a szemétgyűjtés hajnalban, az üzletek kinyitják kapuikat, az élet tovább folyik.
Élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor az idő úgy tűnt megállt, bár kifelé észrevehetetlen volt.
Amikor elment már a mentő, mert nem volt már kit megmenteni; sajnálkozását kifejezve távozott az orvos, aki pár órával ezelőtt közölte - még élő - apámmal, hogy nincs semmi baja; és a súlyos, élettelen testet elszállító gyászhuszárok mögött egyedül marad a mindent kitöltő, elviselhetetlen üresség és fájdalom.
Az éveken át tartó mantrázás és végtelen spirituális bölcsesség ellenére, a veszteség keresztülvág rajtam, szívet tépően fáj.
Hiába emlékszem vissza, ahogy apám nemrég megígérte anyám temetésén, hogy hamarosan találkoznak (és ő szavahihető ember volt), a gyász letaglóz.
Kapaszkodókat keresek, de nincsen más - csak a féktelen zuhanás.
Az idő megáll, a tér megfagy és még a kis kétéves is mozdulatlanul fekszik másnap reggel az ágyban - órákon át.
Érthetetlen és értelmetlen teendők sora, amelyeket zombiként, kötelességből végzel, hiszen urnából is van színválaszték (legszívesebben csak térdre borulva üvöltenék, hogy ki a fenét érdekel?); a boncnokot győzködni, hogy felesleges munka, amit elvégezne, hiszen ismét: ki a fenét érdekel!
Napokkal később - a jó munka eredményeként - apámmal (a választott urnában) kedvenc Presser dalainkat hallgatva veszünk részt egy utolsó, közös, szürreális utazáson a temető felé.
És hiába vannak ott a szeretteid, senki sem érti, amit én magam sem értek, hogy én már nem vagyok, megszűntem lenni, mert az aki egy hete voltam még, már nincs többé. Aki pedig most vagyok, az sincs: ugyanúgy két világ közt lebeg, mint aki elment.
Bejárom a poklok poklát és hajszál híján a családom is belehal fájdalmamba, az önmarcangolásba, hogy miért nem mentem korábban, miért nem mentettem meg.
Két-három év telik el, mire a fájdalom és a gyász összes állomását komfortosan bejárom és lassan, a főnixmadár erejével hamvaimból újjászületek.
Öt évvel később is, éjszaka nyitott szemmel fekszem és emlékszem.
Hálával, fájdalommal, szeretettel.
Comments