Állandóan az idő nyomása alatt élünk.
Sokszor már születésünk sem a saját ritmusunkban zajlik, mások segítik világra a csecsemőt, mindenféle külső szempontokat mérlegelve, siettetve érkezünk ebbe az életbe. Ritkán adatik meg egy léleknek, hogy a saját ritmusában, az anyjának jelezve kezdje meg és haladjon végig az e világba születés fájdalmas és felemelő táncán. Majd még mielőtt tüdöje készen állna rá, a csecsemőt leválasztják az éltető köldökzsinórról és sietve bedobják a mélyvízbe, amit úgy hívunk, hogy Élet.

És innentől kezdve nincs megállás.
Generációról generációra adjuk át egymásnak a sietség, a haladás, a gyorsaság eszméit és érzeteit.
A szülők - rengeteg fontos teendőjük közepette - akarva-akaratlanul siettetik gyermekeiket az öltözködésben, az oviba, iskolába való indulásban, hogy gyorsan odaérjenek mielőtt bezár a bolt vagy a hivatal, így veszik el az első pillanatoktól, a legfontosabb évekből a lassúság, a szemlélődés gyönyöre, a létezés hihetetlen egyszerűsége. Alkalmazkodunk az élet kapkodó ritmusához és közben elveszítjük a kapcsolatot saját, természetes ritmusunkkal, belső óránkkal, ami mindenkinek saját, egyedi tempójában ver. Lassan elveszik a kapcsolat saját természetünkkel, legbelső lényegünkkel, a lelkünkkel. Már csak a külvilág tik-takolására figyelünk, az óránkat lessük, hogy mikor kell feküdni és kelni, mikor kell(ene) szülni és mennyi idő van még nyugdíjig.
Én szerencsés vagyok. Talán mert az oviban is már az vekkeróra volt a jelem, mindig erős kapcsolatban voltam az idővel és már ezer éve tudom, hogy PONTOSAN IDŐBEN ÉREK ODA MINDENHOVA. Ha akartam sem tudtam soha igazán elkésni. Pontos típus vagyok és ez soha nem azt jelentette, hogy svájci óra pontossággal érkezem mindenhová, de mégis, mindig időben.
Ennek ellenére, a belső sietség, a nyomás, hogy haladjak, hogy siessek, hogy előrébb tartsak, mint ahol éppen vagyok, fogva tartott, állandó kísérője volt életemnek. Mint egy űzött vad, akit megzavartak békés legelészésében és fejvesztve menekül. Csak fogalma sincs, hogy hová. A belső hajcsárom, üt-ver, de legalábbis szidalmaz, ha nem tartok ott, ahol kell. De hol is kellene tartanom? Hová ez a nagy sietség? Hová megyek egyáltalán? Hányra kellene odaérni? (És egyébként is, kinél van a térkép??? :))
Idejekorán megtanultam, hogy csak akkor lehetek jó(l), ha haladok, sietek, tartok valahová.
Célok felé, amelyek egyrészt nem voltak a sajátjaim, így nem is tudtam értük érdemben tenni.
Ha véletlenül mégis saját belső hívásomat követve hajtottam magam, annyira siettem valahová, mint aki lemarad egy koncertkezdésről.
De ki tudna lemaradni a saját életéről?
Bár fejben már ott voltam, ott akartam lenni mindenestől.... minden esetben kiderült, hogy lélekben nem érkeztem oda magamban, hogy valóban megkaphassam.
Hiszek abban, hogy az univerzum megad mindent, amire készen állunk.
De hogyan is éljek boldog párkapcsolatban, mikor félek kötődni és sérülékeny lenni...
Hogy éljek egy könnyed, felszabadul életet, mikor azt tanultam és mélyen hiszem, hogy az élet nehéz....
Hogy adjak a világnak, mikor még magamról sem tudok igazán gondoskodni...
Először belül kell gyógyulni, megérkezni önmagamba, ahhoz, hogy kívül is célt érjek.
A lét elviselhetetlen könnyűségét, azt az örömöt, amit az egyszerű napjaim hoznak, felkelni a családom mellett, nézni és hallgatni csendes szuszogásukat, mosolyogni a felkelő napban, a reggeli tea melegsége, a testem öröme, ahogy a jógamatracra lépve megnyújtózik majd megpihen, a légzésem finomsága és még sorolhatnám az esti elcsendesedéig az életem ritmusát, küzdelmes és tudatos munkával visszaszereztem önmagam számára. Tanulok lassítani, befelé figyelni, a saját ritmusomban élni és élni hagyni. Követem a vágyaimat, teszek a céljaimért, könnyedséggel és mély hittel.
Tudom, hogy pontosan időben vagyok.
Tudom, hogy a lassúság érték.
Tudom, hogy minden, ami az utamhoz tartozik, oda el fogok érni, a legjobbkor.
Talán nem ebben az életben, akkor a következőben. Úgy is tökéletesen jó lesz.
Téged mi hajt előre? A fejed vagy a szíved?
Le tudsz-e lassítani, lélegezni és csak lenni ... és csak akkor lépni, tenni, mikor a szíved dobban?
Hová sietsz?
Comentários