Legelőször a fizikai börtönömet vettem észre.
Élni vágytam, utazni, felfedezni, fizikai korlátok nélkül élni az életemet. Oda menni, ahová akarok, amikor akarok, akivel akarok.
Ezzel szemben, a munkahelyemen úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Ültem egy csodálatos erdő közepén fekvő hatalmas, fényes irodaházban: kint hívogat a fény, napsütés, természet hangjai, madarak, folyó, minden, amitől a szívem és a testem minden porcikája felragyog - én pedig bezárva egy a szürke falak közé, a rideg képernyővel, számokkal, feladatokkal, amitől üresnek és hiábavalónak éreztem magamat és az életemet.
Erősnek, lelkesnek, aktívnak akartam érezni magam, ehelyett a testem is a börtönömmé kezdett válni. A test, ami szépen, finoman, de egyértelműen megmutatta, hogy nem vagyok a helyemen. Egy kis hátfájás, na meg az a fránya PCOS, vagy akárcsak az, hogy rosszul alszom és nincs kedvem reggel kikelni az ágyból, mind-mind jelek voltak, intő jelek, hogy valami nincs rendben. Be vagyok börtönözve ebbe a testbe, amire ha nem figyelek, ha nem veszem észre a fájdalmait, akkor szép lassan, szinte észrevétlenül, napról napra sorvad el.
A jóga, mint egy mentőöv, láthatatlanul a víz felett tartott és ahogy elkezdtem kapcsolódni létezésem transzcendentális aspektusához, szép lassan, komótosan, elindított a szabadság útján.
Itt még csak sejtettem, ami visszatekintve már teljesen egyértelmű, hogy semmi sem volt RENDben. Nem voltam benne abban az isteni rendben, amiben én ott vagyok, az vagyok, ahová valójában tartozom.
Amint elköteleződtem magam felé, hogy megtaláljam, hogy valójában mi tesz engem boldoggá, elkezdtem megtenni a lépéseket önmagam megismerése felé és IGENt mondani a saját jól-létemre, már nem volt visszaút.
Fotó: saját, nagyon megérintett a fogságban élő lioness tekintete, nehezemre esett lefotózni